Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vámpírrá válásom története

 

 

 

Jól emlékszem arra a napra, mikor megtörtént. Halloween éjszakája volt, az emberek már visszahúzódtak az utcákról. Éppen hazafelé tartottam. Határidős munkámat kellett befejeznem. Szerencsére ritkán túlóráztam és akkor sem ilyen sokáig. De az a nap tartogatott még valamit a számomra.

Nem voltam félős, sőt általában szerettem sötétben sétálni. Olyankor megváltozik a város. A feketeség bekúszik mindenhová, mint valami hatalomra éhes lény. Uralma szerencsére nem tart örökké.

Érzékeim rosszat súgtak. Érzékeltek valamit, ami számomra láthatatlan volt, de ott ólálkodott a közelemben. Sietősre fogtam lépteim, s közben tekintetemmel pásztáztam környezetemet.

Aztán lecsapott elém a magasból. Megdermedtem a félelemtől. Akár egy rossz tréfa is lehetett volna, hiszen Halloween Ünnepén mindenféle maskarát felöltenek az emberek. De nem az volt.

Deresedő haja és zöld szemei voltak. Azt mondta érezte a vérem szagát és nem bírt ellenállni mohó vágyának. Hangja a legszebb orgánumú férfihang volt, amit valaha hallottam. Szinte jeges ujjakként súrolta bőrömet, melytől minden porcikámon felállt a szőr.

Tény, hogy éppen megjött. És hát a vámpíroknak jó a szaglása. De a fenébe is én azt hittem, hogy csak a filmekben léteznek, hogy csak kitalált lények. Most mi tévő legyek? –kérdeztem magamban naiv harmincasként.

Megindult felém, én hátráltam. Idegesen kutatni kezdtem a nyakamban függő kereszt után, közben minden mozdulatát figyeltem. Általában nem hordom magamnál. De azon a napon felvettem. Nem tudom megmondani miért. Még a nagyanyámtól kaptam.

Mikor ujjaim közé vettem a pár centis aranyfeszületet kissé megnyugodtam, majd hirtelen mozdulattal előrántottam.

-Pirulj ropogósra vérszopó haramia! – kiáltottam.

Mire Ő:

-Szép a kereszted, de mit sem érsz vele. Nem értem miért hadonászik mindenki ezzel.

Hát igen. Nem mindent kell elhinni, amit a tévében látsz.

Rám vetette magát és éreztem, hogy egy pillanatra a levegőbe emelkedünk. Engem a köpenyébe burkolt. Csupán egy eldugottabb helyre vitt, egy sikátorba, ahol zavartalanul belakmározhat rubinvörös életnedvemből. Megpróbáltam kiszabadulni, de ő volt felül. Dominancia. Én voltam az alárendelt. Mi más is lehettem volna? Csak egy ártatlan, tehetetlen nő a változás küszöbén. Tekintetünk összefonódott. Szemei oly hihetetlen zölden irizáltak, természetellenesen. Rabul ejtett. Hallottam hangját a fejemben. A félelem laza lepelként hullott le rólam, többé nem ellenkeztem. Akartam. Akartam, hogy szemfogai a nyaki ütőerembe mélyedjenek, hogy az én vérem csillapítsa éhségét. És megtörtént. Egyre gyengültem. Színes karikák vibráltak szemeim előtt és éreztem, hogy agyamban megannyi sündisznó hempergőzik tüskepajzsába burkolódzva. Jeges és forró egyaránt végigcikázott testemen. Levegőért kapkodtam, de hiába való próbálkozás volt. A világ elsötétült.

 

Csodálatos érzés hullámzott végig testemen. Leírhatatlan. Mintha tűzben égtem volna, de mégis jó volt. Ébredeztem. Levegő áramlott tüdőmbe, hűvös levegő. Testem a fájdalomtól megfeszült, mintha száz korbácssal ütöttek volna egyszerre. Kínokat éltem át, borzalmasakat. Ordítottam. Azt hittem soha nem lesz vége. De aztán csillapodott. Végre a külvilágra is figyelhettem. Egy kb.: 6x4 méteres ablak nélküli szobában találtam magam. Egy szakadozott ernyőjű lámpa fénye adott némi világosságot, mellette az asztalon egy aranyserleg állt. Tekintetemet ez az egy tárgy ejtette rabul. Inni, inni akartam. De nem vizet, még csak nem is alkoholt, hanem vért. Felálltam és gyenge lábaimon imbolyogva elindultam, reménykedve, hogy nem üresen áll ott az a díszes kehely. Nem volt üres, vörös nedűvel volt töltve. Mohón inni kezdtem.

-Ne olyan hevesen! –szólt egy hang.

Ekkor találkoztam Ardennal, a mentorommal…

 

 

                                                                           2008. február 25.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

lyliomkukacmailbox.hu

(lyliom, 2009.02.13 10:07)

Ez az első novellám, melyet publikáltak a Lidércfény Amatőr Kultúrális Folyóirat 2008. júliusi számában.