Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Halálközeli élmény

 

 

A Derim bolygó egyetlen tava terült el előtte. Dylan lejött szobájából, hogy kiszellőztesse fejét, mely lüktetett. Úgy érezte, mintha szíve felkerült volna az agyába. Három napja volt ezen a gyönyörű bolygón és még nem volt ideje körülnézni. Két óra múlva elkezdődik a tárgyalás, melynek témaköre: Kössünk –e szövetséget a Krelinekkel.  

Az idő borongóssá vált, de így érezte tökéletesnek. A nappali negyvenkét fokos hőség kikészítette valamennyiüket. Langymeleg szél lengedezett és csak ő volt a parton. A természet közelsége lecsillapította lelkét. Csalogatta a víz lágy fodrozódása. Simogatással csábította. Nem volt  ellene, hogy testét körülölelje, akár egy szenvedélyes szerető. Nem is habozott sokáig pólóját ledobta magáról és a vízbe csobbant. Hőmérséklete néhány fokkal hűvösebb volt a levegőnél, de néhány perc után szervezete hozzászokott. Szeretett úszni, ha tehette így vezette le a felgyülemlett feszültséget. A búvárkodás sem állt távol tőle. 16 évesen kristályhalászként dolgozott, hogy fizetni tudja tanulmányait. Kemény munka volt, hiszen a  Drionit kristály ritkaságnak számított. A levegőt ő tudta legtovább visszatartani, emiatt társai csak K’Gog, a tengeristen fiának nevezték. Egy légvétellel általában 12 percig bírta a víz alatt. Bár most idegen bolygón volt, de csalogatta a mély. A Hinuk nem szóltak veszélyes lényekről, de úgy gondolta, ha lennének, akkor már rég nem élne. Nem félt, sőt kíváncsiság ösztönözte. Néha jól esik külön utakon járni. Egy kis kalandozás másvilágba. - gondolta magában. Kidugta a fejét a vízből, egy nagy lélegzetet vett és már indult is, hogy felfedezze a tenger mélyét. A folyékony közeg, mely nem a megszokott élettere volt, tisztának látszott. Ahogy lejjebb hatolt a fényviszony egyre rosszabbá vált. Már látta a hatalmas növények tetejét. A bolygólakók ezek terméséért szoktak lemerülni. De csak és kizárólag abban az időszakban, mikor a termés kifejlődött. Miután leszüretelték felvitték a felszínre és a szárazföldön kiterítették, hogy a Nap sugaraival megérlelje. Csak akkor vált ízletessé és ehetővé. Lumani, a Tenger Gyümölcse. A vitaminok tárháza.

Egészen a növényig merült, hogy kezeivel megérinthesse azok zöld és vaskos leveleit. Egyszer csak meglátott valamit elsuhanni az alatta elterülő homályban. Megijedt, hiszen eddig nem találkozott semmiféle vízi élőlénnyel. Éles fájdalom hasított végig jobb mutatóujján. Az egyik éles levél felsértette, mialatt elterelődött a figyelme. Vére szivárgott és elkeveredett a tenger vizével. Ez jó módja volt, hogy megtudja léteznek e vérengző fenevadak.

Másodpercek leforgása alatt teremtek elő a semmiből. Mindhacsak erre a pillanatra vártak volna. Alatta köröztek, néha egy - egy felvágott hozzá, majd visszaúszott a csapatba. Csodálatosan színesek voltak, hosszuk nem haladta meg az egy métert. Nagy fátyolos úszójuk volt, hátukon tüskék meredeztek, mint valami díszes taréj. Dylan teljesen megfeledkezett mindenről, annyira elkápráztatták.  Levegője is jócskán fogytán volt, de még bírta, bár tudta, hogy nem érne fel a felszínre.

Néhányan felúsztak hozzá, körözni kezdtek körülötte, majd párt alkotva, megkezdődött a násztánc, majd a párzás. A kopoltyúsok egyesültek párjukkal és közben vízszintes pózt vettek fel, s így lebegtek egyhelyben.

Dylan nem sejtette eme összjáték kimenetelét, ha tudta volna bizonyosan elmenekül. Alatta a sötétben ott úszkált végzete, egy hatalmas vérengző fenevad, aki már jó ideje éhezett. De nem tudta. Érzékei kezdtek eltompulni, agya bizsergett az oxigénhiánytól. Egy halpár terelte magára a figyelmét  halvány fényimpulzusokkal. Két foltjuk egy pár hatalmas szemet ábrázolt. E hipnotikus tekintet megbénította és elengedte azt az egyre vékonyodó szálat, mely az életet jelentette. De még mielőtt tudatát vesztette volna érezte, amint két kéz erősen átkarolja mellkasát, majd elájult.

Mikor észhez tért, már a parton volt. Egy nő nézett le rá aggódva, kinek hosszú, fekete hajzuhataga csiklandozta sima mellkasát. Érezte tüdejében a vizet, ingerelte hörgőit. Köhögés szakadt fel belőle. Köhögött, míg légzőszerve ki nem tisztult, majd nagy nehezen levegőt préselt magába. Gyenge volt, de élt.

-Tudja, hogy majdnem meghalt? Hogy jutott egyáltalán eszébe, hogy a vízbe menjen? Ilyenkor tilos! Csak és kizárólag akkor lehet mikor a Lumani termésének fejődése befejeződik.

-Miért… miért csak akkor? –nyögte, miközben felült.

-Mert a növény ilyenkor elűzi a sötétség démonait.

Dylan jól tudta mire utal ez a kifejezés. Egy képfoszlány villant agyába, amint a színes halak szétoszlanak és a sötétből előjön egy hatalmas szájjal benne éles fogakkal megáldott vérszomjas lény. Még hangja is ott visszhangzott az agyában, melytől libabőrössé vált.

-Köszönöm. –súgta elfúló hangon. A lány szemeibe nézett és keze megindult a pir színezte arc felé, hogy egy rakoncátlan hajtincset eltűrjön.

         Dylan a tanácsteremben ült Noah Gerin kapitány, Loren Verington elsőtiszt és dr. Zulak Hermen orvosi főtiszt  társaságában. Az elmúlt két óra történéseinek hatása alatt állt, mely akár álom is lehetett volna. De nem az volt. Nem tudta elhinni, hogy mindez megtörtént vele. Mázlija volt. Ha a lány nem menti meg, akkor most nem ülne itt. Emlékének kapui kitárultak és mentálisan újból átélte, ahogy megcsókolta, ahogy kezei vándorútra indultak feltérképezve Jarina láztól felforrósodott testét, selymes bőrét, domborulatait.

-Mr. Berg! Jól érzi magát?

-Iiigen uram. –mondta zavarában.

Életét egy csodálatos nőnek köszönhette, aki megmentette a hipnotikus halálból.

 

 

 

                                                                             2009. február 21.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.